12szeptember2006
Írta: Ricsi | Kiemelt; Stoppolás
Az egész út egy stopverseny-formát öltött eredetileg: többen indulunk, aki hamarabb odaér Timihez, az nyer. Timi a nyarat Szardínián töltötte, közben eladóként dolgozott egy ajándékboltban. Aztán a lelkesedés alábbhagyott a többiek részéről, ahogy közeledett az esemény. Gondoltam, ha már elterveztem, én mindenképpen megyek. Pontos címet nem is kérdeztem, hogy egy kicsit érdekesebb legyen a kaland, csak annyit tudtam, hogy Villasimius a város neve…
[villasimius.jpg] Az úticél
2006. augusztus 1. (kedd) 7.51
A Villachba tartó vonaton ülök, eredetileg nem most akartam írni, de egy bácsi itt mellettem meghozta a kedvem. Régi típusú levélpapírra írt töltőtollal egy levelet olyan szép cikornyás betűkkel. Nagyon príma asztal is van a vonaton, szóval végül is alkalmas a hely a naplózásra.
A vonat csak kicsivel 7 óra után indult Salzburgból, de szerencsére már 6.00 körül betolták a szerelvényt, így fel tudtam jönni ide punnyadni a melegbe. Kb. 3 óra körül ért be a pesti vonat, szóval volt időm rendesen. Esett az eső, nem nagyon volt kedvem mendegélni, a várost meg már amúgy is láttam. Egy padon húztam meg magam az egyik vágány mellett: eléggé hideg volt és szeles, de jobb helyet nem találtam, meg onnan indult majd a Villachba tartó vonat is.
Az utazás napját nagyjából csak azzal töltöttem, hogy feljöttem Pécsről és punnyadtam az albiban. Este elmentem a Keletibe, felszálltam a 20.30-as Kálmán Imre EN-re. Kb. 30 perc késéssel indultunk, mert nem jött meg időben a román hálókocsi a vonat elejére, de Salzburgig behoztuk simán a késést. Egy olyan fülkébe ültem be, ahol a 6 helyből 5 le volt foglalva Bécsig, gondoltam az a 6. az én helyem… Aztán végül nem jöttek az útitársaim, egyedül mentem Bécsig. Ott csatlakozott hozzám 2, majd később még egy reppergyerek. Nem mondhatnám, hogy prímán szórakoztam, mert balga módon egy dohányzófülkét választottam, ezt ők rendesen ki is használták… Egészen Salzburgig jöttek ők is.
A 3a vágánynál a padon ettem. Sült kolbászt fogyasztottam zsemlével. Aztán odajött hozzám egy osztrák falusi bácsi, látszólag nagyon unatkozott, hát megpróbált barátkozni. Sajnos nem jutottunk túl sokáig, tekintettel a kettőnk között feszülő kommunikációs különbségekre (nem tudok túl sokat németül, ő meg fikarcnyit sem angolul). Azon kívül, hogy megtudta, hogy hova tartok, nem hangzott el más érdemi információ. A bácsi csalódottan továbbállt. Aztán olvastam kicsit a jedlikes könyvből, majd aludtam. Betolták a vonatomat, felszálltam, majd tovább aludtam.
EC 790 Hermann Gneiner a vonat neve, 9.48-ra van Villachban, onnan aztán nosza. Remélem, nem lesz ilyen esős idő arrafelé, mert az esőkabátom helyhiány miatt otthon maradt…
Még mindig nagyon tetszik ez a vonat, nagyon príma. Rettentő kényelmesek az ülések, az asztal pont jó magasságban van az íráshoz, van elég hely a lábamnak, minden ülésnél van konnektor a laptopnak. Egyszerűen remek. (200-as osztrák Bpmz kocsi.) Nagyon szép tájakon keresztül visz az út, jobb is, hogy felébredtem. Hatalmas hegyek körös-körül, csinos kis pára- és felhőréteg ül rajtuk. Faszányos ez is. Kallerbácsi is jófej, a jegyem csak 8-tól érvényes hétköznapokon, de ő 7.54-kor is elfogadta már. Ha tudná, hogy már 7 óra óta ezzel utazom… Most, azt hiszem, hallgatok egy kis zenét, hátha tetszik valami.
2006. augusztus 1. (kedd) 13.10
Az autópályán hasítunk 90-nel egy Scania csuklós kamionnal Tibivel. Ruhát szállítunk. Egy Udine előtti kamionos parkolóban szálltam át hozzá, miután a rettentően jófej kamionsofőr (nevezzük Janinak) elintézte.
10 óra körül érkeztem meg Villachba, kb. 1 órát keveregtem a városban, mire kijutottam az autópálya mellé, pedig végig a táblákat követtem. Közben láttam Lidlt is. Mindegy, a lényeg a lényeg, az autópálya feljárójánál elkezdtem stoppolni. Nem telt el 8-10 perc, Jani már intett is, hogy miújság. Kérdezte, hogy hová megyek és hogy rendben van-e a passportom. Mondom, rendben, aszonta’, akkor ugorjak. A legnagyobb meglepetésemre magyarul kezdett el hozzám beszélni, igaz, nem volt kifogástalan a kiejtése, meg csak pár szó jutott eszébe, de legalább nem németül kellett értekeznünk. Kiderült, hogy 16 éve Nagyszombatról, Erdélyből költözött a családdal Ausztriába, azóta kinn élnek. Szerencsére még nem felejtette el teljesen a magyart. Ha jól értettem, 7 gyereke van.
Baromira jófej volt, megetetett, megitatott, majd szinte az összes kajáját nekem adta, mondván Szardínia messze van, “tenni el, tenni el”. Kaptam tőle kockázott szalonnát, feta sajtot, kenyeret meg jaffalevet is. Mivel ő csak Udinéig ment a fát szállító csinos kis fehér Manjával, ezért megálltunk az Udine előtti kamionparkolóban, hogy keressen nekem fuvarost, aki továbbvisz.
Elváltunk, megköszöntem mindent. “Szívesen!” - hangzott a válasz hatalmas beleéléssel. Átültem Tibihez, aki ugyancsak erdélyi. Brassóban lakik a családjával, folyékonyan beszél magyarul. A parkolóban még időztünk egy kicsit, feltöltötte a telefonját meg kávézott. Jövünk kb. 1 órája, azóta 5 percet ha beszéltünk, a többi idő alatt telefonált különböző nyelveken, olaszul, románul. Ha minden igaz, Velencéig megyek vele. Rohadtul esik az eső.
2006. augusztus 1. (kedd) 19.45
Közeledünk Firenzéhez, egy Ford Mondeóban ülök. Most már nem esik, sőt süt a nap ezerrel.
Tibivel elmentem Velencéig, dugóba is kerültünk előtte. Aztán a dugóban megpróbált előretörni egy nínó, és mihelyst az elment, el is illant a dugó. Azelőtt meg volt egy kis afférunk egy spanyol rendszámú emeletes busszal is. Tibi élesen bírálta a vezetőjét, állítása szerint biztos “buzi román” volt, és buszt is most vezetett először, előtte billencsen hordta a földet. Mivel csak 50-nel haladt a szélső sávban, ezért kénytelenek voltunk (bár előzési tilalom volt) megelőzni. A művelet közben Tibi nem volt rest hatalmas dudálással, folytonos reflektoros villogással és egy kb. 1 perc hosszú folyamatos román nyelvű káromkodással kísérni a dolgot.
Tibi erős társadalomkritikus volt. Ahogy megfigyeltem, talán egyedül a magyarokat nem szidta (legalábbis nem a szemembe…). A románokat állandóan szapulta, sőt, miután beszélgetett egy hosszadalmasat az olasz főnökével, azt ecsetelte, hogy az olaszok mennyire megbízhatatlanok és lusták.
Átmentünk a dugón, majd megálltunk a pihenőnél. Tibi lefeküdt aludni, én meg fuvar után néztem. Először a kamionparkolóban. Volt vagy 5 magyar kamion is, de sajnos egyik sem bizonyult megfelelőnek számomra. Sőt, egyik kamionos sem. Volt egy román sofőr, aki természetesen nem beszélt idegen nyelvet, így hát az eléggé nemzetközinek számító “Róma!” felkiáltással próbáltam a tudatára adni a szándékomat. Erre érkezett a frappáns válasz, délnek mutatott, közben értetlenül nézett rám, bambán… Átmentem hát a személykocsikhoz, hátha ott nagyobb sikerrel járok. Kb. 15 perces próbálkozás után egy Mondeo állt meg a parkolóban, kiugrott belőle egy szép magas osztrák gyerek, Philip. Odatoltam neki a szokásos szöveget:
- Bondzsornó! (fogalmam sincs, hogy írják eredetileg) Excuse me, do you speak English?
- Yes, I do.
- That’s great. I need to go to Rome, can you help me?
- Yes, I am going to Rome.
- Really?! And may I travel with you?
- Yes, of course, yes. But, please, tell me, where can I find a “rest room”, because I have an urgent problem…
Megmutattam, hát elvitt. Most épp tankolunk. Kiderült, hogy ő is csak úgy poénból jött Olaszországba, csak mondjuk neki volt is hozzá kocsija… Azt mondta, az olasz technikát jött ellesni a fővárosba, mert számára tűrhetetlen a mostani helyzet Grazban. Akármennyit küzd egy lány meghódításáért abban a városban, vagy nem jön össze, vagy csak nagyon nehezen. Bezzeg jön egy olasz, az egyből elcsavarja a leányok fejét. Nem is kell harcolnia értük, csak csettintenie, hogy éppen melyiket akarja… Megnyugtattam, hogy ez nemcsak Grazban jellemző…
Nagyon dicsérte a Szigetet, szerinte a világ legjobb bulija. Angolul beszélünk, bár én sajnos nem értem minden szavát, elég érdekes akcentussal adja. Grazban lakik, ma indult útnak. Az egész út alatt nem eszik semmi mást, csak banánt. Mint egy majom. Azt a banános nótát nagyon-nagyon szereti. Meg kell keresnem azt a számot, nagyon tetszett, ahogy előadta magát alatta…
Harry Belafonte - Banana Song (Banana Boat)
Veronánál tértünk le az A4-es autópályáról, de sajnos egy lehajtóval elhibáztuk a lemenetelt, így a 12-es útra jutottunk az A22-es autópálya helyett. De aztán végül is sikerült orvosolni a problémát egy erős (30 km-es) jobbkanyarral, így most már ismét tudunk 100 fölött tépni. Most este 8 óra van, még meglehetősen messze járunk, kíváncsi vagyok, mikorra érünk Rómába vagy Civitavecchiába. Meglátjuk.
2006. augusztus 2. (szerda) 6.43
A civitavecchiai hajóállomás várójában ülök, teljes a fejetlenség számomra. Valamikor talán fog indulni egy hajó Cagliariba, de én nem tudom, mikor. Van, aki 8.30-at sejt, van, aki 9.00-et, fél 10-et. Itt a váróban szerencsére csak az érkező hajók vannak kiírva, az indulók nem, fogalmam sincs, milyen megfontolásból. A jegypénztár még nem nyitott ki, a jegy áráról lövésem sincs. No, hát majd kiderül valami…
Tegnap Philip nagyon rendes volt, letért az autópályáról, és kis kitérővel (kb. 70 km) egészen a kikötőig elhozott. 23.30 körül érkezhettünk meg. Valóban nagyon kedves volt, hajtottunk mindenhol ahogy csak tudtunk. Elképesztő, de olyan délután 3 óra körül vett fel Velencénél, egészen idáig összesen 1 darab ötperces szünetet tartott, semmi egyebet. Durva, mit hoz ki az emberből ennyi banán…
Mikor kitett a teherkikötőnél, megkerestem a személyt. Örömmel láttam, hogy megvan az épület. Gondoltam, reggel majd mihelyst kinyit, megnézek minden részletet, hogy érdemes-e egyből Cagliariba mennem, meg ilyenek. De ilyet sajnos most nem tudok tenni, hiszen nincs kiírva semmi. Ami érkezik Cagliariból, az valami Tradicionale, szóval valószínűleg lassú. De a legközelebbi, ahová hajó megy, több mint 200 km-re van Villasimiustól, szóval marad a Tirrenia Navigazione Tradizionale kompja.
Este még megvacsoráztam a Jani barátomtól kapott elemózsiából, megnyugtattam a családtagokat sms-ekkel, majd alvóhelyet kerestem. Egyetlen egy szem padot találtam, de az mintha nekem lett volna kitalálva. Széles volt és hosszú, kényelmesen elfértem rajta. Ott volt a kikötő épülete előtt, szóval nem kellett reggel messzire mennem. A környék is egész csöndes volt, nem, nem is csöndes, inkább veszélytelennek látszó. A rendőrök félóránként járőröztek, de engem nem zargattak. Olyan reggel 6 óra körül ébredhettem, azóta keresem ezt a nyomorult kompot…
Eléggé gyűlnek az emberek a pénztár előtt, lehet, hogy még jegyet is kapok…
2006. augusztus 2. (szerda) 15.00
Fél óra múlva megérkezem Golfo Aranciba. Igen, ez a sziget legtetején van, Villasimius pedig a legalján… Majd meglátjuk, a szardíniaiak mennyire kedves emberek. Ez az egy hajó ment ugyanis reggel, kiderítettem. Az út 6 órás, csak fél 4-re érkezem. Cagliariba csak 18.30-kor indult volna hajó, gondolom, reggelre ér oda. Ezen a hajón annyian vannak, mint a szemét, rengeteg autó és ember. Valami előtérben találtam helyet, van szőnyegpadló. Itt aludtam le az út nagy részét. Amikor nem tettem, akkor ettem, olvastam, flesseltem.
A jegy 25,3 € volt, ez az utazás legelső kiadása. Ma még jó lenne Simiusba érni…
2006. augusztus 2. (szerda) 23.16
“Ha besötétedik, nem veszik fel az embert.”
Azt hiszem, ezt az eszembe kell vésnem. Eddig sem hittem annyira, hogy megteszik, de most már teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy nem.
Oristano egyik (ha nem az egyetlen) közparkjában ülök, van kis fű, jó sok pad meg valami oroszlános építmény a közepén. Ahhoz képest, hogy közeleg az éjfél, a 9-12 éves gyerekek még valami számolósat játszanak a közelében. Vannak itt italozó fiatalok, beszélgető szerelmespárok, alkesz, mondhatni csöves bácsik, meg középkorú egyének, akik széket is hoznak maguknak. Ja, meg én is itt vagyok… Az idióta külföldi, aki valószínűleg itt fogja tölteni az éjszakát.
Kis húgyszag van a parkban. Ja megvan, a gyerekek azért számolnak, mert bújócskáznak. Négyen vannak. Jött ide két kutya is, az egyik a fűre szart, a másik meg közben hátulról “meglátogatta”. Ez de undorító! Mind a kettő kankutya! Nem túl izgalmas ez a bújócska, a gyerekek mindig ugyanoda bújnak el…
Rendkívül nincs kedvem aludni, azért írok ilyen részletességgel. Egyrészt aludtam a hajón csomót, másrészt nem nagyon van itt biztonságérzetem, elég sok itt a gyanús alak. A gyerekek elmentek haza a szüleikkel. Nem szimpatikus maga a város sem. Gyalog jöttem be, egészen az autópályától, kb. 6-7 km-t. Nagyon szar volt a környék, olyasféle lepukkadt nyomornegyed és szellemváros varázslatos elegye. Nem kellemes.
Volt egy elővárosa is, Sili névvel illették, na az meg csak igazán. A vasút húzódott balról az útnak, köztük volt egy nagyobb susnyás. Ebben állandóan mozgott valami, különösen akkor, ha közeledett egy kocsi, és jobban lehúzódtam az út szélére. Azon gondolkodtam, vajon mikor fog az az izé annyira megijeszteni, hogy a 90-nel haladó kocsi elé ugrok… Aztán ez végül nem következett be, mert lett közvilágítás, és átmentem a másik oldalra. Na ettől sem lettem amúgy nyugodtabb, mert ott meg a városnak a nyomornegyede volt. No de mindegy, a lényeg, beértem.
Közben érkezett egy 15-20 év közötti vegyes fiúcsapat a térre, vannak vagy tízen. Erre mindenki elment a térről, egyetlen pár maradt csak rajtam kívül.
Nos, ugye 15.30-kor kellett volna megérkeznünk Golfo Aranciba. Olyan óra 20 körül kimentem a fedélzetre, gondoltam, megnézem a kikötést onnan. Valami ritka idióta szél fújt, de akkora, hogy a tengervizet felfújta a fedélzetre, és így az emberekre is. Nem nagyon akartam visszamenni az előtérbe, így dacoltam a széllel. Ennek az eredménye az lett, hogy az alatt az óra (!) alatt, míg a fedélzeten ültem, teli ment a bőröm minden fedetlen pórusa sóval. Kb. egy órás késés után megérkeztünk a kikötőbe, lementem az üregbe, hogy kiszállhassak. Ez sajnos még nem történhetett meg, helyette újabb fél óra várakozás következett. Valamit szerencsétlenkedtek az ajtóval, de végül is sikerült megoldaniuk a problémát, és olyan 17 óra körül már ki is szállhattunk. Nagyjából egy órába telt, mire kivergődtem a városból a szerpentinre. Ott nyilván senki sem vett fel, így még ott is mentem kb. fél órát, összesen olyan 8 km-t.
Ekkor szerencsére felvett egy bácsi egy Fiat Puntóval. Nem beszélgettünk túl sokat (semmit). Belátta, hogy nincs túl sok értelme, mivel úgysem értjük egymást. Olbia központjáig vitt. Onnan ugye megint ki kellett gyalogolnom a városból a sztrádáig. A felhajtónál semmi kérés vagy stoppolás nélkül megállt egy bácsi, még vissza is tolatott. A kis Fiat Pandájával, a 750 köbcentissel előzgettük 120-al a vadi zsír Z3-as BMW-ket. Büszke volt magára. Nagyon ritkán ment 100 alá a sebességmérő. Szinte folyamatosan beszélt hozzám, bár már az elején tisztáztuk, hogy nem értek olaszul. Néhány gondolatát megértettem, de a többihez is bőszen helyeseltem és bólogattam. Nem vitt túl sokáig, csak Posadáig.
Onnan egy kétszemélyes Skoda Fabia Pick Upba szálltam át (lehet, hogy nem Fabia volt), csinosan fel volt turbózva. Vele csak pár km-t mentem Siniscoláig. Ott vett fel David a Nissan Micrájával. Elmondta, hogy szerinte ma már ne induljak tovább, mert veszélyes a sötétben stoppolni. Ekkor különben olyan fél 8 fele járt az idő. Konyhanyelven egész jól elbeszélgettünk angolul. Neki az északi része a szigetnek jobban tetszik ebben az időszakban, mert szelesebb és hűvösebb kicsit, mondta. Ahol az út Dorgaliba vezetett, ott tett ki. Neki arrafele kellett mennie, mert egy régi barátját ment meglátogatni így a vakációja alatt, és “csetelni” akart vele egy jóízűt.
Aztán egy házaspárhoz szálltam be egy éjfekete Volkswagen Golfba. Elvittek egészen Nuoróig, közben csak annyit kérdeztek, hogy honnan jöttem, semmi egyebet, pedig beszéltek angolul.
Nuorónál csatlakoztam Alessandróhoz és az ő remek Iveco típusú tehergépjárművéhez. Egy olyan fehér teherautót kell elképzelni, amelyik teljesen le van robbanva, majd’ szétesik, meglehetősen rozsdás. A 80 km/h-t azért tudta tartani. A fülkében az anyósülés előtt és alatt olajos szerszámok hada sorakozott, a lábamat alig tudtam letenni. Alessandro szerelőruhában riszálta a kormány előtt (tényleg riszálta, annyira pattogott az egész kocsi, hogy táncolni is lehetett rá). Igencsak furcsának találta, hogy pénz nélkül jöttem vakációzni, de röhögött rajta. Kb. úgy röhögött, mint Jani Villachnál. Olaszul elmutogatta, hogy tökös legény vagyok. Más egyébre nagyon nem jutottunk, Alessandró nem volt túl nemzetközi. Még annyit sikerült megértenem, hogy ha még ma oda akarok érni Cagliariba, azt tanácsolja, szálljak vonatra. Nagy örömmel ki is vitt volna a vasútállomásra, de én a költségtakarékosságot szem előtt tartva illedelmesen megkértem, hogy inkább a sztrádán tegyen ki Abbasantánál.
Ott alig vártam, felvett egy sudár kis Ford Focus, benne a kicsit köpcös Fabióval. Mikor megtudta, hogy honnan jövök (bár Magyarország nevét nem ismerte semmilyen nyelven, még olaszul sem), egyszerűen lehülyézett, bár röhögött ő is. Megkérdezte, hogy bevigyen-e Oristano központjába, ahova ő is tart. Mondtam neki, hogy köszönöm, de én inkább a sztrádán szeretnék kiszállni. 21.10 körül járhatott, már eléggé szürkült, de gondoltam, egy próbát megér. Hát, sajnos nem sikerült… Közben egy kamion kis híján el is gázolt. Így bejöttem inkább a városközpontba, amely Fabio állítása szerint olyan 6-7 km-re volt a sztrádától.
Most 2.07 van, eléggé elcsendesedett a tér, a csöves öreg bácsi közben visszatért, már csak ketten vagyunk. Meglehetősen láncdohányos a tata, mihelyst eldobja az egyik szál cigijét, már hallani is az öngyújtója kattogását. Lassan egy dobozzal elszív itt előttem. Nem túl szép látvány, meg kell hagyni, csorog a nyála és a taknya, rettentő gusztustalanul köhög és krákog. Mondjuk most már megértem legalább, hogy mitől… Egyszer amúgy már elment a tér másik felére aludni, de aztán visszatért. Nem tudom, csak társaságra vágyik-e, vagy el akar üldözni. Mindenesetre én még dacolok.
A hajón ettem utoljára, kb. délben. Alessandrótól elfogadtam egy szál cigit, akkor hozzá tartozott a legalja-érzéshez a kocsiban. Nem vagyok éhes, végül is, ha már költségtakarékosság… így legalább nem kell a kajára költeni. De azért értem a célzást, szóval tolok egy cigit, erre egész éjjel egy láncdohányossal szemben kell ülnöm, nyugi, nem fogok rászokni…
Még éjjel 2-kor is vannak buszjáratok egy ilyen kis tök városban. Minden órában közlekedik egy darab, ülnek is rajta néhányan. Most, azt hiszem, keresek valami illemhelyet.
Lassan telik az idő. Nem találtam WC-t. Egy macska egy ronda lenövéssel a hasán sétálgat erre, elvette a kedvem nagyon. Meg a forgalom is igen jelentős, percenként három kocsi legalább jár. Jó lenne, ha már világosodna, indulhatnék tovább. Itt nem fogok sokat aludni, az szinte biztos. Az öreg elment megint valahová, gyanítom, egy újabb doboz dohányért… Lehet, hogy hallgatok egy kis zenét.
2006. augusztus 4. (péntek) 22.23
“Timi tényleg nem szereti a meglepetéseket.”
Nos, az éjszakai stoppolás mellett egy újabb kérdésre kaptam teljesen világos választ… A Civitavecchiába tartó hajón ülök (e. [csivitávekkjá] - már megtanultam kimondani). Egy hatalmas tér az egész emelet, bár mondjuk van még bár és mozi is. De tényleg marha nagy.
Az utolsó naplóbejegyzés után nem sokkal mégis elköltöztem a Mariano térről Oristanóban. Átmentem a templomhoz, ahol príma, tágas közpadokat találtam. Reggel 3 óra volt, épp akkor nyitott az újságos. Odatelepedtem hát a hozzá legközelebb álló padhoz, és nyugovóra tértem. Attól tartok, nem sokat aludhattam, ugyanis 4.49-kor arra ébredtem, hogy két kutya (mint utóbb kiderült, kóbor) ugat és morog rám egész közelről… Nem volt kellemes ébresztő, mitagadás. Mivel egyáltalán nem volt szándékukban abbahagyni ezt a tevékenységüket, kénytelen voltam távozni. Most nem azon az úton mentem ki a városból, amelyiken jöttem, hanem a másikon. Így pár kilométerrel előrébb kerültem a sztrádán. Még meglehetősen sötét volt, alig pirkadt.
Ismételten hatalmas élmény volt végigcaplatni a kihalt külvároson, ezúttal hosszabb távon, kb. 9 km-en. Mire kiértem a főúthoz, kezdett hajnalodni, ellenben a szandálom elég rendesen összevízhólyagosította a talpamat. Nem voltam nagyon népszerű így kora reggel, kb. fél órába telt, mire felvett egy bácsi az ősrégi Renault 21-esével. Bár, kétségtelen, prímán tudta vele tartani a 100 km/h-t. Elvitt vele egészen Urasig, ott kb. 10 másodperces integetés után felvett egy kétajtós Nissan Pick Up, ami vizet szállít Cagliariba minden nap, valamilyen permetezés miatt. Ezt, azt hiszem, nem teljesen értettem meg…
Cagliari központjába mentem vele, onnan egy 35 perces sétával elértem a kikötőt. Na persze először a katonait, egy katona még tisztelgett is nekem, amikor útbaigazítást kértem. Mihelyst átmentem a személykikötőbe, megtaláltam a Tirrenia jegypénztárát, ahol meg is vettem mára a jegyet, több mint 45 eurót kóstált. Tulajdonképpen csak az indulási időpontot akartam megtudakolni, de a néni nem tudott angolul, a mellette ülő rémség (nagyon-nagyon csúnyán volt kifestve) meg el volt foglalva, csak néha fordított. Utólag nézve jól tettem, hogy még akkor megvettem a jegyet, mert ma, az indulás előtt már 1-2 órával akkora sor állt a pénztár előtt, hogy rendőr engedte be az ügyfeleket.
Nos, miután megvolt a jegyvásárlás, elindultam Villasimius felé. A térkép szerint csak a part vonalát kellett követnem. Hát így is történt, csak a part vonalát egy négysávos, erősen szalagkorlátozott, szinte zérus leállósávval ellátott gyorsforgalmi út követte. Nem volt mit tenni, ezen tipegtem hát én is. Szerencsére nem volt rajta nagy forgalom. Érdekes volt elmenni a helyszínelők előtt, akik egy két helyen átszakított szalagkorlát maradványait keresték éppen. Vettem egy nagy levegőt, majd folytattam a járást.
Eléggé bicegősre sikeredett az utolsó 6-7 km, eddig kellett ugyanis kb. kimennem a városból, mire találtam értelmes helyet a stoppolásra egy körforgalom után. Kivételes módon először egy idősebb néni állt meg, de mondta, hogy nem érdemes beszállnom, mert ő csak pár km-t megy. Nem sokra rá egy idős bácsi is megállt a Fiat Puntójával. Tulajdonképpen vele is csak a következő falu központjáig tudtam együttutazni, Saint Andreáig. Ez azért nem tetszett annyira, mert kénytelen voltam megint kijjebb sétálni, míg találtam egy jó helyet stoppolásra. Ez végül meg is történt. Egy motoros felajánlotta, hogy elvisz Villasimiusba, ha veszek annyi benzint a motorjába. A költségtakarékosságra hivatkozva udvariasan visszautasítottam, bár így utólag belegondolva kétségtelenül nagy poén lett volna.
Aztán felvett egy 40 év körüli néni az Opel Corsájával. Ő volt az első női sofőr, aki fel mert venni. Elmentem vele Villasimiustól 10 km-re, ahol az út elágazik Costiados felé, Solanasnál. Mondta is, hogy ne aggódjak, innen már nincs messze a falu. Hozzáteszem egy szép nagy szerpentin kellős közepén tett ki. Igen nagy művészetnek tartom, hogy ott sikerült mégis megállítanom egy Fiat Scudót, nem is olyan sok idő elteltével, amelyik bevitt egészen a faluig. Valamilyen szerelő volt a bácsi, megismerkedtem a családjával is, mert útközben megálltunk a villájuknál, és házon belül átszállítottunk A-ból B-be 2 karton ásványvizet, mármint kocsival. Igen gyakorlott vezető volt, a kb. 20%-os lejtőn mindenféle kézifékes indulás és tükör nélkül tolattunk felfelé.
Kitett a falu szélétől nem messze. Nem átallottam bemenni az első boltba, és venni 2×1,5 liter (mint utóbb kiderült, sznob) ásványvizet, darabját 60 centért. Fél 1 körül járhatott, mikor bebicegtem a központba. Nagy szerencsémre nem sok keresés után, úgy érzésre, rá is leltem Timire. Sikerült alaposan meglepnem. Eléggé szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis ha fél órával később érkezem, már sokkal kisebb esélyeim lettek volna a felkutatására, az újságosnál csak 13.00-ig dolgozik, aztán szieszta, majd 19.00-től éjfélig egy pláza belső udvarának első emeletén. Szóval elég nagy utánajárást igényelt volna a megtalálása később. Zárás után a főnöke levitt minket a partra, hogy strandoljunk. Meg is tettük, bár eléggé beborult, mikor belementünk a vízbe. Beszélgettünk, majd a parton betoltuk a mortadellás-mozarellás szendókat és a szuvenír sárgabarit. 4-re kellett a főnökék házánál sorakozni a fuvarért.
Timi albérletéhez mentünk, ahol megismerkedhettem az álszent hárpia főbérlőasszonyával, aki már azt is ötperces hegyi beszéddel kísérte, hogy 2 percre betettem a lábam a szobába. Nem maradtam hát sokáig, átmentünk a régi cserediákjához, Elenához. Ott végre vehettem egy príma fürdőt. Timi hazament aludni, mi meg Elenával könyvtárba, majd a munkahelyére. Elena felajánlotta, hogy amíg ő dolgozik, menjek fel a lakásukra, és aludjak. Mit tehettem mást, tisztelettel elfogadtam. Jól esett az alvás, az éjszakai 2 óra annyira nem volt pihentető…
Olyan fél 9 fele elmentünk pizzázni a két lánnyal, majd elmentek átöltözni az esti bulihoz. Én Timivel tartottam. Találtam faszányos kis éjszakai padot, de végül is nem volt rá szükség. Érdekes módon már önkéntelenül kialakult bennem egyfajta padbírálat, mindegyiket most már megvizsgálom abból a szempontból, hogy lehet-e rajta éjszaka aludni, mennyire veszélyes a környék és hasonlók. Timi este meggyőzött arról, hogy ezt a Cagliari-Villasimius közötti, kb. 50 km-es távot nehogy már visszafele is stoppal tegyem meg, sokkal egyszerűbb, ha felülök egy buszra, 3 euróba kerül az út összesen. Beleegyeztem, gondoltam, ennyi luxust megengedhetek magamnak, az odafele út úgysem tetszett annyira. Nem sok mindenki veszi fel az embert, ha vakációzni megy.
Meglehetősen fáradt voltam, így az esti bulit kénytelen voltam kihagyni. A parton akartam aludni, de a többiek nem engedték, így Elena unokatestvéréhez, Simonéhez kerültem éjszakára. Attól tartok, egy jól sikerült este útjába álltam, épp egy lány volt nála. Én lefeküdtem aludni, erre a lány távozott.
Reggel Simone kávéval ébresztett, majd elkísértem a partra, ahol dolgozik. Útközben meghívott nagyon finom eredeti olasz cappucinóra. Aztán a parton elvoltam, ültem a homokban, oszt bambultam. Mikor menni készültem, Simonét nem találtam a helyén, pedig el akartam tőle köszönni. Simone sajnos nem beszélt angolul. Tréfás volt, reggelre odakészített egy Italiano-Englese szótárat, gondolta, majd azzal megértjük egymást. De aztán mire megtalált egy szót, addigra háromszor elmutogatta.
A meglehetősen szószerint értendő villámlátogatásom zárásaként elbúcsúztam Elenától és Timitől, vettem buszjegyet, kaparintottam kaját (mozarellás-mortadellás szendót), majd odaálltam a buszmegállóba. Több mint fél órát vártam, de csak nem jött semmi járat. Kénytelen voltam mégis stoppolni…
Kifejezett rablásnak éreztem volna a 3 eurós buszjegyet a nem létező buszért, de rejtélyes módon a boltos néni a 20 eurósból 27-et adott vissza. 7 euró nyereség. Príma. Kimentem hát a falu határába, nem telt bele 10 percbe, fel is vett egy Toyota Yarisos néni, aki - bár nem arra ment, de - elvitt egészen a kikötőig. Nagyon jófej volt. Útközben, Cagliari határában a sótavaknál mutatott nekem flamingókat, állítólag itt élnek egyedül Európában.
A kikötőben kiolvastam a jedlikes könyvet, tetszett. Elmentem boltot keresni, hogy nehogy megint krónikus vízhiányban szenvedjek később. Utána egyből beszálltam, rendesen átvizsgálták a csomagomat, lehet, hogy nem festettem teljesen civilizált utasnak… Megmutattam nekik a csokis késemet (amelyet összeszennyezett egy szétnyomott Vadász-szelet), egyből továbbengedtek. Hamar érkeztem meg, egy egész kanapét is sikerült kaparintanom.
Majdnem éjfél van, most értünk Arbataxba, elfekszem rajta, nehogy később ne tudjak.
Egyébként ma jöttem rá, hogy honnan ered a sziget szó. A szárazföldtől tengerrel elszigetelt terület lehet a magyarázat. És island: isolated land, vagy valami hasonló lehet angolul.
2006. augusztus 5. (szombat) 8.53
“Ne aggódj, majd valahogy lesz. Úgy még sohasem volt,
hogy sehogy sem lett volna…”
Még mindig a hajón vagyok, a híres olasz pontosságnak köszönhetően. Remélem azért még 11 óra előtt neki tudok állni stoppolni.
Az éjszaka, hát nem volt túl pihentető, rettentően működik a légkondi, fáztam éjjel. Olyan 15-18 fok lehetett, és van most is. Gondolkodom rajta, hogy vegyek-e valamit a büfében, egy cappucino 1.10, de elég sokan állnak sorba, no meg ugye a költségtakarékosság…
Remélem, visszaúton is szerencsém lesz, és jól tudok majd haladni. Hát majd ezt is meglátjuk.
2006. augusztus 6. (vasárnap) 19.57
“Miként egyre közeledünk észak felé, egyre hitványabbak az emberek, legfőképpen az olaszok.”
Az udinei vasútállomáson ülök, várom a villachi vonatot, ami majd 23 óra körül fog jönni. Igen, sajnos vonatra kellett váltanom, mert szorít az idő.
Ha tegnap este írtam volna ezt a naplót, azt írtam volna tételmondatnak, hogy az autópályán nem érdemes stoppolni, mert hatalmas szerencse kell hozzá, az emberek meg hitványak. A mai napot is beleszámítva, a két nap összegzéseként vonhatom le a fenti tanulságot. Ha jól belegondolok, odafele sem kerültem egy olasz autójába se a Csizmán, csak a Szigeten.
Nos, de nézzük, mi is történt. A hajónak szerencsére megint semmi köze nem volt a pontos érkezéshez, 8.30 helyett 11.20 körül tudtam kiszállni. Bandukoltam kb. 2-3 km-t, mire felvett egy mercédeszes bácsi. Jófej volt és a kocsija is pazar. Elmentem vele Tarquinia északi széléhez, ott elköszöntünk. Nem sok várakozás után egy príma 5-ös BMW-be szálltam be. A benne ülő fiatalember erősen javasolta, hogy üljek vonatra. Mert hogy ugye külföldi vagyok, így nem tudnak semmiféle csekket kiküldeni a címemre, nem tudnak megbüntetni. (”What can they say? Nothing.”) Ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy ki is vitt Montalto vasútállomására.
Mivel nem jött vonat, meg akkor még hittem az emberekben, és nem is volt igazán kedvem vonatozni, visszakerengtem az 1-es főútra egy tősgyökeres olasz bácsi és az ő Fiat Pandája segítségével. Egy Opel Agilás, kissé púpos emberke vett fel itt, aki (mint kiderült) már többször is járt Magyarországon. Kedvenc városa Veszprém. Nem vitt sokáig, csak Pescia Romanáig. Innen egy automata sebességváltós Nissan Micrás emberkével folytattam utamat, elég jól beszélt angolul. Vele egészen Orbetello mellé jutottam el. Itt volt egy kis idő, amíg nem volt kapás. Aztán felvett egy Skoda Fabiás emberke, jó angollal, és azt mondta, arrébb visz egy kicsit, mert itt nem fog nekem megállni senki. Valamit előadni készült szerintem, mert egy vetítővászon alá kellett beférkőznöm a hátsó ülésre, elöl a projektor ült az anyósülésen. A kedvenc magyar írója Márai Sándor, akinek az összes kötetét olvasta. Nos, kb. 2 km-rel később ki is tett, ahol lassabban és egy sávban mennek az autók. Egy rendőrőrs előtt álltam.
20 perc várakozás után felvett egy idősödő, 50 év körüli férfi, nevezzük Luiginak, az eredeti nevét sajnos nem tudtam megjegyezni. Hivatását tekintve római ügyvéd, egy nagyon kicsit beszélt angolul, kedvenc zenésze Batista, akit személyesen is vél ismerni. Egy gyönyörű, háromajtós, bőrüléses Lanciája van. Többször is megkínált cigarettával, kétszer el is fogadtam a költségtakarékosság miatt, így nem kellett kaját vennem. Meglehetősen jó fuvarnak bizonyult, ugyanis kis híján Pisáig vitt. Meghívott egy Peroni sörre az egyik benzinkútnál, ami jól esett, bár étgyomorra ittam, és tulajdonképpen az egész napi táplálékom az volt. A meglepő az volt, hogy ő is ugyanúgy nyomott egy üveggel. Ezek az olaszok…
Egy autópálya parkolónál tett ki. Olyan 16 óra körül járhatott az idő. No, innen következett egy holt időszak, senkinek sem voltam szimpatikus. Jól menő, zsír új BMW-s üzletemberek elfelejtettek a kedvemért angolul, mások egyszerűen csak leintettek, mint egy kéregetőt, megint mások meg hirtelen másfele vették útjukat az autópályán. Firenzébe tartottam. Kb. 2,5-3 óra kérdezősködés után egy háromszemélyes család a nagyon zsiradék, gyönyörű Volvójukkal elvitt Genova felé, La Spezia mellé. Kész útvonaltervet is adtak: La Spezia > Parma > Modena > Verona > Venezia > Udine > Villach. Eredetileg Firenze felé rövidítettem volna, de sajnos nem úgy hozta a helyzet. Elmentünk Carrara mellett is, láttunk rengeteg márványtáblát.
A la speziai autógrillben sikerült találnom egy idős professzort egy Peugeot 307-essel. Az öreg már szerintem javában a 70-et taposhatta, ha jól értettem, mezőgazdaságtant és biológiát tanít a vitterboi egyetemen. Prímán beszélt angolul, remekül el tudtunk beszélgetni. Számos téren nagyon tájékozott volt, nagyon örültem neki, hogy végre nem kellett például azt magyaráznom, hogy merre is van az a Magyarország. Kérdezett a vallásokról is, Pécsről is, tényleg sok okos kérdése volt. Az egyedüli dolog, ami zavart, hogy folyamatosan remegett a keze. De nem kicsit, hanem annyira, hogy az indexet szinte mindig bekapcsolta véletlenül, miközben kormányzott. Ez nem nagyon javította a biztonságérzetemet 130 km/h-nál. Nem történt semmi gond, pedig elég rallisan vezetett, mindig kihasználta az ideális íveket, akkor is, ha az a másik sávban (belső sáv, leállósáv) volt…
Piacenzába tartott, így módosítottam is az útvonaltervemet: Piacenza > Brescia > Verona > Venezia irányba. Sajnos pont egy olyan helyen levő emeletes autógrillnél tett ki, ahonnan ez a terv nem volt teljesíthető. A Bresciába tartó út hamarabb lekanyarodott, és a másik irányból, Milánóból jövő út is hamarabb kanyarodik el, mint ahol az autógrill van. Nem tudtam mást tenni, vissza kellett mennem Parma > Modena felé. Átmentem hát az autópálya felett az autógrill étterménél. Egy, csak olaszul beszélő kisteherautóst sikerült fognom, aki Pármába tartott. Gondoltam, nem faszkodom tovább (tanulva az oristanoi esetből), holnap majd nagyobb szerencsém lesz, már este 9 fele járhatott. Vele tartottam. Elegem lett az autópályákból, Pármából vezetett egy nem autópálya Padova fele, reggel majd azt célzom meg, gondoltam.
Becammogtam a centrumba, először a Párma folyó partján leltem egy padot, de a környéket nem ítéltem nyugodtnak, így tovább kerestem. Pármában mindenki biciklivel jár, csomó közkerékpár is van. A színháznegyedben (vagy miben) egy hatalmas téren találtam egy szabadtéri mozit, lefeküdtem hát a gyepre nézni, vagyis aludni. Valami régi film volt, kb. 23.30-ig eltartott. Mire vége lett, lesett a harmat: vizes volt a fű, fáztam. Továbbmentem, a vasútállomás váróját kerestem, mondván ott mindig akad valami alvóhely. Nagy meglepetésemre egyszer csak ott termett előttem. A váróban aludt már pár sorstárs, csatlakoztam hát hozzájuk.
Ritka kényelmetlen székek voltak, nem lehetett rajtuk normálisan aludni, így felöltöztem, és letelepedtem a székek mögé. Nem sokkal később a többiek is követték a példámat, bár nekik volt hozzá polifoamjuk. Mitagadás, nem lett volna hátrány a kőpadlón nekem se, de hát ezt dobta a gép. Reggel arra ébredtem, hogy 3 fenék és 6 láb van a fejem felett, odaültek a székekre. Visszaaludtam még. Mire újra felébredtem, 6 körül járhatott, eltűntek a fejem fölül a dolgok. Alig voltak páran a váróban, de azok elég érdekesen néztek, ahogy felébredek, gyorsan beazonosítom, merre is vagyok, majd egy dinamikus mozdulattal átdobom magam a széksoron, és angolosan távozom…
Szerencsére hamar megtaláltam az utat, el is kezdtem még a városhatár előtt stoppolni. Felvett egy újságot szállító kisteherautó, egy fehér Iveco, új. Casalmaggioréig vitt. Ott átszálltam egy középkorú házaspárhoz, akik Veronába mentek. A tipikus “kis Suzuki tökig megpakolva”-család voltak, alig fértem be a járműbe. (Csak Olaszföldön Suzuki helyett Fiat-alsókategória dívik.) Akkor még úgy gondoltam, jobb, ha Mantovánál elköszönök tőlük, és Padova felé folytatom utamat. Utólag nézve jobb lett volna, ha a kis Fiat Panda 4×4-ükkel velük tartok Veronáig a hátsó ülésen. Nem így tettem, hanem felvetettem magam egy éjszakai műszakból jövő orvossal. Mitsubishi terepjárója volt, vadászni is szokott járni vele, de ennek ellenére (vagy éppen ezért — vagy nincs is összefüggés) sajnos csak az autópálya kapujáig vitt, neki másfele kellett mennie. Itt ugye ki is van írva, hogy NO Autostoppo. Így arrébb mentem pár km-t, el egy sertésfarm mellett. (Az orvos szerint Mantova az ország fő sertéstelephelye, minden emberre 3 disznó jut.)
8 óra körül lehetett, mikor elkezdtem stoppolni, de még fél 10-kor sem vett fel senki - mint utóbb kiderült, a Ferrarába vezető úton. A másik irányba is próbáltam, hátha valaki az autópályára menet vesz fel. Senki sem tette. Pedig minden második kocsi teljesen üres volt, csomóan közülük az autópályára mentek. Találkoztam egy magyar terepjáróval is, de ő a nem jó irány fele tartott.
Nagy nehezen felvett egy idősb bácsi egy idősb Alfa Romeóval. Angolul nem beszélt, de ahogy elhaladtunk egy Vergiliussal kapcsolatos falu mellett (talán ott lakott, vagy nem is tudom), gyorsan asszociált egyet: Vergilio > Dante > Pokol. És letolt egy Pokol-monológot olaszul. Nem semmi volt. Mantovában senki sem akart ismételten felvenni, megkerestem hát a vasútállomást, mert beláttam, hogy nem fogok tudni így időben hazaérni. Vettem vonatjegyet, és 12.33-kor eljöttem a városból. A vonatjegy Udinéig 16.57 € volt Fippel, az egy eurós IC-pótjegyet is beleszámolva. Indulás előtt még elmentem boltba, vettem innivalót meg korpovit kekszet, vagy valami hasonlót. Kis híján lekéstem a vonatot, megzavart, hogy a csonka vágányról indult.
Nem sokkal indulás után el is aludtam, majdnem kitolattak velem a veronai rendező pályaudvarra, a kaller úgy ébresztett még indulás előtt gyorsan. Veronában volt kb. 2 órám, vettem jegyet Udinéből Villachba, de balga módon elfelejtettem a Fippet felmutatni, így a jegy 10 eurót kóstált. Veronából IC-vel jöttem Udinéig, egy idősebb olasz néni ült mellettem a macskájával. Nagyon szépen, nyájasan, hangsúlyosan, artikuláltan, olyan olaszosan beszélt, nagyon megragadt bennem például a “Molto Dzsentíle” kifejezése, melyet amikor mondott, mindig az volt a szemem előtt, ahogy itt leírom szép, cikornyás betűkkel. Itt Udinében segítettem neki levinni a macskáját meg a csomagját, ismét molto dzsentílézett.
Örültem, hogy már megérkeztünk Udinébe, mert tolnom kellett egy 2-est. Láttam is, hogy ingyenes és tiszta a WC, nagyon megörültem. Aztán mikor bementem, láttam, hogy ilyen buzi guggolós fajta van, két lábnyommal meg egy lyukkal. Hát oda nem volt kedvem tenni, hát csalódottan továbbálltam. Szerencsére a vasútállomással szemben volt egy McDonald’s, ahol (a magyarországiakkal ellentétben) nem kellett blokk a toilett használatához. Döfi volt.
Aztán az állomáson üldögéltem, mellém ült egy lány, beszélgetni kezdtünk, bár nem nagyon tudott angolul, de egész csinos volt, és még rágóval is megkínált. A hegyekben volt bébiszitterkedni, és délre tartott most haza. Volt odakinn Amerikában, októberben megy ki megint.
Villachból 4 körül indul a vonat Bécsbe, remélem a kaller nem fog parázni a jegyem miatt, hogy csak reggel 8 órától utazhatok vele. Ha minden igaz, kora délután már Budapesten lehetek.
2006. augusztus 6. (vasárnap) 23.25
“Ne basszál föl, Hermén!”
Megjött a villachi vonat, nyilván a fülkében elterpeszkedtek, már rég alszanak, elfoglalták az egész fülkét. Odaültem a fülke elé, hátha. Néha kijön egy kínai kiscsaj, és vizet iszik, a wc-re jár. Remélem, nem fog lehányni.
2006. augusztus 7. (hétfő) 7.28
Ha jól fest, Amstettben vagyunk, de már indulunk is tovább. Az éjszakát végül is a folyosón töltöttem, bár a kis kínai csaj nem tudott aludni, egész éjjel a telefonjával babrált. Igazán felülhetett volna ehhez, és akkor csak egy helyet foglalt volna el. De így legalább láttam, hogy ír egy kínai sms-t. Tanulságos.
A folyosón lévő székek elég rozogák voltak és kényelmetlenek, így már a megszokott módon a padlóra feküdtem, és reméltem, hogy nem lépnek a fejemre… Szerencsére ez a vonat is Bécsbe tartott, így nem kellett várakoznom Villachban, ez is egyből odavitt. Volt egy hippi csapat, két fiú és két lány, akik jól elvoltak a folyosón mellettem. Állandóan szívtak és ittak, és arról beszéltek (vagyis énekeltek angolul), hogy milyen jó dolog a szerelem és a béke. Az egyik pár szőke volt és raszta, a másik meg sötétebb bőrű, de kb. ugyanúgy néztek ki páronként. A kaller nem durcáskodott a jegy miatt, simán elfogadta. Az osztrák határ után találkoztam először kalauzzal, előtte mondhatni feleslegesen vettem vonatjegyeket egész Olaszországban. Ha közvetve is, de igaza volt a BMW-s srácnak…
Linznél beültem egy fülkébe. Onnantól kezdve folyamatosan özönlenek be a csinosabbnál csinosabb lányok. Egyiknek sincs szinte semmi csomagja, ellenben az összes karcsú. Ha minden igaz, olyan fél 9 körül érek Bécsbe, 10.08-kor megy a vonat Bruck a.d. Leithába. Álmi vagyok, nem volt túl pihentető az alvás, és még konnektor sincs, ahol telefont lehetne tölteni.
2006. augusztus 7. (hétfő) 13.08
“That’s a fucking joke!”
Budapesten vagyok. Sikeresen megérkeztem.
Találtam Bécsből közvetlen vonatot, vagyis tulajdonképpen azt, amire Bruck a.d Leithában átszálltam volna, ugyanis arra a pályaudvarra érkeztem, amelyikről az indult. Az Avala volt. Elég érdekes volt az utazás, mert szinte az egész vonat le volt foglalva, én találtam egy helyet, ahol nem volt rezervációs cetli. Beült a fülkébe még egy holland család, az apuka és két lánya, és még 2 ír fiatal leányzó, az egyik nagyon-nagyon szép volt. A holland apuka nagyon tréfás gesztuskészlettel rendelkezett, csomót kacagtam rajta. Aztán jött egy ír leány, és csak a fenti mondatot szavalta be a fülkeajtón a többieknek. Vicces volt ez is.
Egy kocsit ki kellett sorozni még Bécsben, voltak páran, akik nem is fértek fel a vonatra. Ők majd jönnek a következővel Pestre. Hát ez van.
Megjöttem Pestre, az első 24-es villamosról leszálltam inkább, mert nagyon megnézte a telefonom egy 3-4 fős romabanda, nem volt kedvem a konfliktushoz. A következővel viszont egészen az albiig mentem, most itt vagyok.
“Hát ez is megvolt, oszt mégsincs este…!”
Odafele Villach > Udine > Venezia > Verona > Modena > Bologna > Firenze > Perugia > Tarquinia > Civitavecchia >>> Golfo Aranci > Olbia > Nuoro > Oristano > Cagliari > Villasimius. 1100 km.
Visszafele Villasimius > Cagliari >>> Civitavecchia > Tarquinia > Grosetto > Livorno > Pisa > La Spezia > Parma > Mantova. 550 km.
Összesen 1650 km autóstoppal. Összesen 31 autóval. Belegondolva, nem is rossz…
Azt kell mondjam, hatalmas poén, hatalmas dzsemböri volt. A spontaneitás netovábbja, nagyon-nagyon élveztem. Az mondjuk kicsit csökkentett az értékén, hogy Timinél okoztam egy kis felfordulást, de még így is messze-messze ellensúlyozza az egészet a stoppolás része. Ha otthon maradok, hogy is ébredhettem volna kóbor kutyák ugatására, hogyan aludhattam volna a kikötőben egy padon, vagy egy vasútállomás padlóján a földön, vagy a vonat folyosóján. Szegényebb lettem volna sok élménnyel. No meg 31 embernek az ismeretségével… Príma volt!
